a KÁVÉ FÜGGŐ

Sziasztok! Bevallom, mindig is tudtam, hogy ha eljön az idő, már nem lesz annyi energiám, esetleg kedvem a blog vezetéséhez. Azonban egyik nap munkából hazajövet eszembe jutott. Elolvastam a 6-7 évvel ezelőtt írt bejegyzéseimet és mosoly került az arcomra tőlük. Emlékszem, hogy mennyire szerettem csinálni, és mennyire kikapcsolt. Elfeledtette velem azt a sok rosszat, ami napközben történt, és előtérbe helyezte azt a sok jót, ami ért. Gondoltam hátha lesz olyan, aki valami csoda folytán újra visszanéz a blogra, akinek kedveskedhetek ezzel a bejegyzéssel. Úgy véltem érdekes lenne leírni mennyit változtam azóta a bizonyos bemutatkozó bejegyzés óta, amit hat-hét évvel ezelőtt írtam meg. Ha kíváncsi vagy rá, tarts velem!

 

Ha esetleg nem olvastad az előző bejegyzést és érdekelne, EZEN a linken megtalálod!

 

Mint mondtam, nagyon érdekes volt olvasni, mi minden változott azóta a számomra ikonikus bejegyzés óta. Valahogy már akkor is gondoltam, ha másra nem lesz jó (mert valljuk be, akkorjában mindenki blogot vezetett, és eléggé kicsi volt az önbizalmam afelé, hogy majd pont az enyémet fogják százan olvasni) arra jó lesz, hogy pár év múlva jót mosolyogjak rajta. Csak úgy megsúgom…ez történt! Most már hihetetlennek tartom, ahogy akkor láttam a világot. Nagyon naív és sebezhető voltam, amit sokan ki is használtak.

Az elmúlt hat-hét évben, sok minden változott. Megismertem életemben először milyen az, ha az ember elveszít valakit/valakiket, akit sosem fog többé látni. Azt a mérhetetlen nagy lelki törést, amit szerettünk elvesztése okoz. Megismertem milyen az, amikor az ember, az összes erejével segíteni akar máson, nehogy végleg összetörjön lelkileg. Átéltem milyen az, amikor a testvéreid „kirepülnek a fészekből” és egyedül maradsz otthon a szüleiddel. Megtapasztaltam milyen az, amikor az embert kirúgják a munkahelyéről, amit olyannyira szeretett.

De azért ért jó is. Új munka, új kalandok, új célok. Rengeteg új cél.

Most már 24 (lassan 25) éves vagyok, és sokkal másképp látom a világot. Rájöttem, hogy nem minden esetben célratörő az, ha csak kedves az ember. Bár még mindig azt vallom, hogyha ösztönösen jön belőlem a jószívűség és a kedvesség, nem fogom magam megerőltetni azért, hogy bunkó legyek és sértő.

Munkámból adódóan rengeteg emberrel találkozom és foglalkozom. Ugyanis már több mint három éve értékesítőként dolgozom egy telekommunikációs cégnél, ami rendkívül át tudja formálni az embert. A sok ügyfél és a sok ügy, amit nap mint nap kezelni kell, sokat kivesz az emberből. Ott jöttem rá először arra, hogy nem engedhetem meg azt, hogy totál idegenek lábtörlőként használjanak csak azért mert én kedves vagyok. Felállítottam egy határt. De szerencsére mindig volt kikkel megbeszélnem a történteket. Ugyan is imádom a munkatársaimat. Ők nyújtják számomra a mindennapokban a vigaszt.

Tervek vannak...úgy érzem, hogy az ember huszas évei állandóan csak a tervezgetésről szólnak. Hat-hét évvel ezelőtt eszembe sem jutott volna komolyan gondolkozni azon, hogy mikor fogok saját lakást venni, elköltözni a szülői házból, autót vásárolni. Most pedig ezek foglalkoztatnak a leginkább. Azért kelek fel minden nap és megyek el dolgozni, hogy ezeket a terveket minnél hamarabb megtujam valósítani. De sajnos ezek áldozatokkal is járnak. Régen mindig hitetlenkedve hallgattam a tőlem kicsit idősebb ismerőseitől/rokonaimtól, hogy semmire sem tudnak időt szakítani. Ekkor jöttem én gondolatban azzal az elképesztően unalmas és most már számomra is felháborítónak tartott szöveggel, miszerint "mindenkinek arra van ideje, amire időt akar szakítani". Na hát ez rohadtul nem így van. Szívem szerint minden nap találkoznék a legjobb barátnőimmel akikkel együtt nőttem fel. De már ott tartunk, hogy jobb esetben 2 hónappal korábban megkell beszélnünk azt ha szeretnénk egy fél órára beülni a régi törzshelyünkre meginni egy sört. Nehéz kiszakadni a mindennapok mókuskerekéből.

De, hogy legyen valami jó is: a felnőtt élet sok mindenre megtanítja az embert. Bár őszintén, még mindig nem tartom magam igazán felnőttnek, lélekben még mindig 18 éves vagyok, aki ezt a blogot elindította. Jó érzés a magunk urának lenni. Nem függeni senkitől. Utazni oda ahová csak szeretnél. Ilyenkor lehetsz igazán önző. Ekkorra már megtapasztalja az ember azt, milyen valakiben csalódni, milyen ha összetörik a szívét és erőt kapva magán, önállóan kissé önző módon kezdi élni életét. Őszintén...imádom ezt az állapotot! Mikor máskor lennék még ilyen szabad?

Viccet félretéve...ez a hat-hét év volt számomra a leginkább embertpróbáló időszakom. Lehet úgy tűnik egy kissé besavanyodtam, de higyjétek el, hogy mindezt az ember sokszor csak azért teszi hogy megvédje saját magát...hogy mitől? azt még én sem tudom. Talán mindentől. Ekkor már mindent is védesz. Nem csak értékekre gondolok, hanem tervekre, motivációra, időre és emlékekre. Legfőképp időre. Rájöttem, hogy nagyon fontos az, hogy minden nap legyen egy kis célom. Mert ha más miatt nem is, legalább a napi kis cél megvalósítása okoz egy kis örömet. Ad egy kis löketet ahhoz, hogy motiváltan kezd a másnapot.

Bevallom, talán túl sokszor voltam "túlélő üzemmódban". Talán még most is ott vagyok. Személyiségemből adódóan nagyon nehezen teszek meg NAGY lépéseket, és talán éppen ezért vannak még mindig csak terveim és céljaim az életemmel kapcsolatban. Olyan célok amelyek nem pénzzel megvalósíthatóak, sokkal inkább személyiségfeljődés által elérhetőek.

Rengeteget kell még tanulnom, hiába telt el olyan sok idő. Talán még most is ugyan olyan vagyok mint hat/hét évvel ezelőtt, de lehet már egy teljesen másik ember. Egy olyan ember akit rengeteg minden ért, és még mindig itt van. Még mindig tudok pozitívan gondolni a holnapra.

Remélem majd hat/hét évvel később, újra visszatérek ide...az én kis időkapszulámhoz és újra mosolyoghatok egyet azon, hogy most miképp is láttam a világot.